Ma rájöttem, hogy "egész" életemben összekevertem a hálát a szeretettel.

Hogy ez mekkora rádöbbenés volt, azt csak azzal tudom kifejezni, hogy attól a pillanattól nevetségesen nyílvánvalóvá vált és egyszerűen szabadnak éreztem magam.

Levezetem.
Apám meghatározó példája lehet a kulcs a lábam mellett.

Apa ugye háziorvos. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy mennyire szeretik a betegeik.

Mennyire nagyszerű ember, odaadó stb.

Tényleg jó orvosnak tűnik 6 év egyetem után és 1000%, hogy túlteljesíti a lelkiismeretes orvosról kialakult képünket.

Szóval úgy nőttem fel, hogy mennyire jó ember az apám és mennyire szeretik az emberek, akik körbe veszik.

Van egy kép a fejemben, amit soha nem fogok elfelejteni. Talán itt döntöttem el, hogy én is orvos leszek. Apa 50 X-dik születésnapja volt. Még mielőtt anya betegsége elhatalmasodott volna. Karácsony János allias James is ott volt az egész családdal amikor figyelmet kért mindenkitől és előadott egyszál gitáron egy számot arról, hogy mennyire hálás apámnak.

Emlékszem a gondolatra, ami ~18-20 évesen rá lökött az orvosi pályámra. Ugyan ittas voltam már, de belém hatolt a tuják mögül az érzés, hogy nincs szebb ennél a hálánál és bármi van, nekem ez az elkötelezettség kell az emberektől. Úgy éreztem, hogy apa be van biztosítva szeretettel. Nekem kellett ez a biztonság. Kellett.

Így tehát fel is vettek sok sok küzdelemmel az orvosi pályára, de erre még visszatérek. Ugorjunk vissza a gyerekkorom másik élményére, ami megmaradt egészen konkrétan.

Nem igazán tudom időben elhelyezni, 10-15 éves koromig bármikor bekövetkezhetett, de mégiscsak inkább akkor, amikor már nyílvánvalóvá vált, hogy a betegségem maradandó és soha nem leszek teljes ember.. De erről még úgyis nagyon sokat fogok beszélni.

Amit most le szeretnék írni ide az az élményem, amikor feküdtem az ágyban a fájdalmaimmal és Anya felém állt. Adott egy dobozt és hozzá tette, hogy ezt apád egyik betege küldi neked, mert nagyon hálás, hogy ennyi erőt merített abból, hogy én tizenpár évesen mennyire jól, mosolyogva viselem a betegségem. A dobozban egy Szűz Mária nyakék volt, amit Jeruzsálemből hozott és szentelt vízbe mártott. Az üzenet mellé, pedig annyi volt hogy ez meggyógyít.

Hát nevettem csak rajta. Addigra kb 10 orvos mondta a szemembe 2-3 éven keresztül, hogy meg fogok gyógyulni, majd a következő 1-2 év alatt másik 10, hogy  soha.

Bennem akkor nyílván nem realizálódott a veszteség, de erről is később lesz még szó bőven bőven. A lényeg, hogy ez egy volt a sok közül. Egy visszajelzés, hogy mennyire fasza gyerek vagyok a semmiért.

Pontosabban nem a semmiért, hanem a tanult magatartásért. Azért, mert azt láttam apámtól, hogy nem szabad gyengének lenni. Hát ha az én apám erős volt és nem engedte, hogy szomorúnak lássák, akkor én aztán annyira sem. Engem láttak a legtöbbet mosolyogni, nevetni, viccelni az emberek. Rettenetesen kóros, hogy még a betegségemnek is örültem, de ezt sem most fejtem ki.

Szóval az emberek azt látták, hogy itt ez a 8-10 éves fiú, aki mosolyog a veszteségein és ebből erőt merítettek. Pedig ez a fiú kurvára csak a jó kedvbe menekült. Igen. Előnyt kovácsoltam abból, hogy egy életre egészségtelen maradtam. De pont emiatt maradtam lelki nyomorék.

3 éjszakára emlékszem, amikor sírva ébredtem és addig ütöttem a szüleimmel közös falat, amíg át nem jöttek megnyugtatni. És ebből a 3 alkalomból is egy az elveszett kutyám miatt volt.

Azaz 8-10 évesen kétszer engedtem meg magamnak, hogy zokogjak amiatt, hogy többet nem szabad futnom, fociznom, többet nem én leszek a leggyorsabb rövidtávon, többet nem lövök gólt, többet nem leszek olyan, mint a normális többi. Minden más esetben azt mondtam magamnak, hogy innentől én vagyok a különleges. Én vagyok az, aki plusz figyelmet kíván, akinek kiváltságai vannak, aki lóghat a tesiről, pedig az egész iskolában a legtöbb fekvőtámaszt tudja megcsinálni...messze. De nekem mégsincs szükségem a többiekkel futkorászásra és kidobósozásra.

Mindenki, aki ismert, vagy tudni vélte, vagy csak elhitte, amit látott belőlem merített erőt. Mégha nem is mindenki, bennem ez így csapódott le. És az emberek hálásak voltak, hogy van ez a fiatal srác, ez a fiú, akiből erőt meríthetnek, amikor fáj a fejük, vagy amikor valamit krónikusan beszoptak. Még tinédzser sem voltam, amikor felnőtt embereknek váltam a példaképévé, mert nem éltem meg a veszteségemet... és ezt nem tartották magukban.

A lényeg, hogy ma végre rájöttem valamire.

Ezek az emberek nem ismertek.

Ezek az emberek engem nem szerethettek.

Lehetséges szeretni valakit, akit nem ismersz? Lehetséges, de ezek az emberek kurvára nem szerettek, hanem felnéztek az én hazugságomra és erőt merítettek belőle, ezért HÁLÁSAK voltak.

Bennem ez meg úgy csapódott le, hogy engem mindenki szeret.

Szeret.

Mindenki.

Pedig semmit nem tettem érte, csak feküdtem, tűrtem a fájdalmat és mosolyogtam mellé.

Meg örültem, hogy különlegesebb vagyok mindenkinél. Köztük a bátyámnál is.

Innentől kezdve picit elveszítem a fonalat magamban, de ma arra lettem figyelmes, hogy az emberek, akik körbe vesznek mind hálásak nekem, mert meghallgattam őket, mert ott voltam, ha bajban voltak, mert elfogadtam őket annak, ami. Ezekért mind mind jogosan hálásak. Ezzel probléma nem is lenne. Csakhogy én ezzel a hálával bilincselem magam köré az embereket. Mindenki "tartozik" nekem. De ez nem egyenlő a szeretettel!

Dorka, Marcsi, Bali, Alma... Megvettem őket

Az alapok után végre rátérhetünk Alma akut problémájára.

Amikor megismertem ez a lány egy totalis idegroncs volt. Elképesztő patológiás kötődéssel az apja mintájára talált pszichopata exe iránt. Konkrétan 2 évig szűsz akart maradni, hogy utána elfogadja ez a vadbarom, aki naponta kurvázta le addig, amíg nem zokogott a fájdalomtól.

Szóval amikor ezzel a lánnyal megismerkedtem rohadtul szeretet hiányos voltam. Szintén egy patológiás kötődésből épülgettem felfele. Az önbizalmam rohadtul mű volt hihetetlennek túnt, hogy valaki csábít. Alma csábított. De mellé folyamatosan az exéről beszélt, és hogy mennyire nem tud túl lépni ezen.

Akkor még nem tudtam, hogy Alma mindenkit csábít. Az exe apjától elkezdve a pszichiáterén keresztül a buszsofőrig mindenkit. Alma megrögzött csábító.

Az én önbizalom hiányomnak viszont nem kellett több. Ami az egyik fülemen be az a másikon ki. Vagyis ez még az optimális lett volna, de nem ez történt. Ami az egyik fülemen be, az a másikon nagyon cselesen megszűrve érkezett meg. És pont ezen a szűrésen van a lényeg.

Amikor azt hallottam, a bal fülemen, hogy én egy roncs vagyok, senki nem menthet meg, a végzetemet élem meg és nincs kiút, a másik fülemen az jött ki, hogy na akkor majd én rendbeszedlek.

A motivációm, meg nemes egyszerűen annyi volt, hogy ha ebből ki tudlom hozni, akkor azáltal olyan végtelen hálás lesz nekem, hogy egy életre elnyerem magamnak.

A kockázatról tudtam, de annyira mélyégesen természetesnek éreztem vele az együtlétet, hogy biztos voltam a sikeremben. Amivel nem számoltam az nem más, mint a lány tudatossága és a folyamat, amit elindított bennem is. Az, hogy törekedésre késztetett a jól csinálásban. Az egyenlőségre késztetett. Arra, hogy ne akarjam, hogy csak az én érdemaim legyenek az Ő gyógyulása. És ennek a végeredménye az lett, hogy nem is csak az én érdemeim lettek.

Így az a mérhetetlen hála, amire játszottam a legelejétől fogva eloszlott sok felé és "hoppon" maradtam.

Ez a lány nem volt nekem hálásabb a kelleténél.

Ettől függetlenül szeretett és elismert engem.

Engem.

Engem.

Engem.

Úgy ismert, mint még senki más.

És szeretett.

Pedig nem volt benne patológiás hála, nem váltam a messiássává.

De én ezt nem vettem észre, csak azt láttam, hogy Ő jól van végre, de nem mérhetetlenül hálás.

És én eldobtam magamtól mindent. Azt gondoltam, hogy ez az egész egy hazugság és soha nem fog szeretni. Mert nem váltam a megváltóvájá, csupán a gyógyulásának egy egészséges részévé.

Ma, amikor ráébredtem erre a téveszmémre órákig nem tudtam hova tenni a felismerést. Egyszerre voltam tőle boldog és kóvályogtam. Aztán amikor realizáltam, hogy mitől szabadultam meg elfogott a szabadság érzése.

Szabadnak éreztem magam, mert nem gondoltam magam rossz embernek ezektől, de tudtam, hogy mostantól nem KELL segítenem másoknak azért, hogy szeressenek. Szabaddá váltam önmagamtól.

Ültem az ELMŰ ügyfélszolgálatán és csak mosolyogtam, de annyira, hogy égtek az arcizmaim.

Megszerettem volna osztani ezt vele, de nem engedte.

Számára nem volt fontos annyira, hogy azt mondja a környezetének, hogy 5 percre elvonulok.

Nyílván nem tudta miről van szó, de érzékeltettem vele, hogy számomra különlegesen fontos.

Leszarta.